Budapest, Kávé Kiadó, 1998, 185 oldal, 880 Ft.

A magyar filozófia legutóbbi évtizedében, elsősorban Nyíri Kristóf úttörő vizsgálódásai és közleményei nyomán alapvető kiindulóponttá vált a kommunikációs közegek filozófiai relevanciájú vizsgálata. (Lásd ehhez Nyíri, 1989, 1992, 1994 köteteit, illetve Nyíri Kristóf és Szécsi Gábor 1998 ban készített olvasókönyvét.) Ezek a fejlemények új, egyik oldalon szociologisztikusabb, a másik oldalon pedig eszmetörténetibb beágyazást adnak a nyelvfilozófia klasszikus kérdéseinek. Nyíri munkáiban is megjelenik ez a többirányú újraértelmezés. Az egyik oldala egy olyan tudásszociológia, amely az európai filozofálás alapvető gondolati kereteit metaforaként kezeli, s megmutatja, hogyan következtek bizonyos gondolkodásmódok (pl. az eszmék embertől független meglétének tételezése) a kommunikációs közegek átalakulásából. Ez egyben egy új típusú eszmetörténetet is eredményez, ahol a gondolkodás olyan sui generisnek tartott struktúrái, mint az Én belvilága is közlési gyakorlatokból vezetődnek le.

Neumer Katalin könyve ebbe a törekvéssorba illeszkedik. Egyszerre mutatja ennek erényeit és gondjait. Erénye ugyanis ennek az irányzatnak a mosolygós irónia, annak megmutatása, hogy igen elvont kérdések nagyon is gyakorlatias dolgokra vezethetők vissza. Nehézségei is ebből fakadnak: miközben a filozófia magába zárt világából átlép a szociológiába, azért nem akar empirikus szaktudomány lenni. Neumer Katalin munkája e tekintetben is különleges: nem egyszerűen egy gyakorlatot próbál rekonstruálni a filozófiai kérdéskör mögött, hanem az erről a gyakorlatról való korabeli reflexiókat is feltárja. A könyv javarészt a nyelv és gondolkodás témáról folyó tényszerű diskurzus rekonstrukciója, olyan diskurzus rekonstrukciója, amelyet ,a szaktudományosnak tartanánk. A könyv számomra, a nem céhbeli, nem filozófus számára valójában vonzó feszültsége az, hogy kétszeresen is felveti a kérdést: nem oldódik-e fel a filozófia a szaktudományokban. Az egyik oldalon a végigvitt tudásszociológiai elemzés egyszerűen leíró, sokszor egyenesen pozitivista felhangú szociológiába, illetve jelen esetben kultúrtörténetbe torkollik (tényleg hogyan olvastak eleink, s hogyan tanultak például nyelveket), amikor pedig a szaktudomány történetének rekonstrukciójává válik, az fenyegeti, hogy feloldódik azonban. Nem hiszem, hogy a kiváló Wittgenstein kutatóként ismertté vált filozófusnak ez állna a szándékában. "Felvezetésem" pusztán figyelmeztetés akar lenni, hová is vezethet maga a vállalt program.

Neumer Katalin kötete nagy súlyú témát fog át: a nyelv és gondolkodás viszonyának elméleteit taglalja a klasszikus európai filozófiában, de tágabban is, a klasszikus kor egészének a nyelvről való gondolkodásban. Mindez persze, már csak a tárgyalt kor miatt is szoros összefüggésben kerül bemutatásra a relativizmus körüli vitákkal és a klasszikusok elképzeléseivel írás, grammatika és beszéd viszonyról

Neumer Katalin kifejtésének eredetiségét nem a klasszikus örökség nyelvközpontú feldolgozása adja meg önmagában. Ez legalább Foucault (1966) óta velünk van. A hazai irodalomban is részletesen elemzett téma ez filozófusok részéről is Altrichter Ferenc (1993) vagy Kelemen János (1977) munkáiban. A nyelvfilozófia megszokott rekonstrukciói a kartéziánus, s tágabban racionalista, a Locketól induló empirista és a humboldti "romantikus" örökséget szokták bemutatni. Az első kettőnél megmutatják, hogy ismeretelméletükben benne rejlik egy felfogás a nyelvről, például a szójelentés természetéről is, Humboldt pedig annak a vonulatnak lesz kulcsszereplője, mely a nyelvben a tapasztalás alakításának (nem pusztán leképezésének) rendszerét látja, s ezzel egyben a hagyományos determinista és individualista emberképpel szembeni lázadásnak, a közösségi és önváltoztató emberképnek a kulcsává teszi azt. (Ilyen rekonstrukcióra lásd Békés, 1997.) Neumer Katalinnál többről van szó, mint erről az angolszász világban Chomsky (1966), a frankofón világban pedig Foucault (1966) elindította újraolvasásról. Neumernél az újraolvasás keretét nem egyszerűen a(z egykori) nyelvi fordulat adja meg, hanem éppenséggel a kommunikációs közegekkel kapcsolatos vizsgálódás. Ha úgy tetszik, míg Foucault vagy Chomsky, Altrichter vagy Kelemen számára a "nyelvi fordulat" a vonatkoztatási keret, Neumer a "kommunikációs fordulat" hatására olvassa újra a régieket. Mégpedig nagyon izgalmasan. Olyan könyvet írt, mely nagy filológiai meggyőző apparátusával mutat rá ugyanarra, mint esszéisztikusabban Isaah Berlin (1996) neves dolgozata a "tizennyolcadik századi európai gondolkodás állítólagos relativizmusáról", ami ugyanúgy nem létezett, mint, miként Neumer rámutat, gondolkodás és nyelv naiv azonosítása. A klasszikusokat nem szabad karikatúrájukban olvasni, szól az egyik általános tanulság. A másik, a nem filozófus számra ironikus tanulság éppen a karikatúra meghaladásának tartalmával kapcsolatos: ezek a klasszikusok már csak azért sem lehetnek tézisszerűen egyszerűek, mert koruk szaktudományában igyekeztek részletesen tájékozódni.

Neumer meglepő új felismerést mutat be az eszmetörténészek számára. Ennek központi mozzanata szerint a klasszikusok világosan látták azt a középponti dillemát, hogy vajon van-e "nyelv előtti" tagolt gondolkodás, amelyre a nyelv csak mintegy ráépülne, vagy pedig a nyelv alakítja gondolkodásunkat. A klasszikus örökség tüzetes filológiai tanulmányozása szinte mindegyik mai álláspontot mint hagyományosan létezőt mutatja fel. Vagyis nem lehet azt mondani, hogy az egyik felfogás klasszikusan megvolt, a többi meg nem. Megtudjuk például, hogyan ingadozott mind az univerzalista mind a relativista felfogás a nyelv nyelvtani illetve lexikai szerveződéseinek meghatározó ereje között. Ez olyan kérdés, mely a mai relativista felfogásoknak is feszítő problémája: igen nehéz a nyelvtani szerkezettel kapcsolatos értelmes relativista kérdéseket felvetni. Olyasmikre kell gondolni, hogy befolyásolja-e a nyelvtani nem megléte a világ kategorizációját, van-e szerepe a nyelvtani idői szerkezetnek az időészlelésben s így tovább.

A közlési közegek kiemelt jelentősége miatt Neumer számára központi jelentőségű annak elemzése, milyen szerepet játszott a klasszikus reflexióban az írás kérdése. A könyv részletesen bemutatja, hogyan jelentek meg azok a felfogások, amelyek a gondolkodás ® beszéd ® írás rendben előtérbe állították az írást, s milyen szerepe volt az írásnak az egyetemes algebra és a mentális kalkulus gondolatának keletkezésében. A mi századunk második felében előtérben állnak ezek a kérdések. Gondoljunk csak arra, milyen szerepet tulajdonítunk a valóságos gépeknek, s a gépekben s velük zajló kommunikáció elemzésének a komputációs elme felfogás kialakulásában, annak a szemléletnek az elterjedésében, hogy az emberi gondolkodás kijelentések formájába szerveződik. A számítógépekhez kapcsolódó szimbólumfeldolgozó gondolkodásmód korunk egyik vezető elképzelése a gondolkodás belső rendjéről. Ez is egy bizonyos típusú írás analógiájára képzeli el a gondolkodást, amikor rögzített jelentésű, szilárd, s pusztán formájuk alapján kezelhető szimbólumokból indul ki. Azt is szoktuk mondani, hogy míg a nyolcvanas évek kognitív kutatásinak alapvető metaforája az írás és a számítógép, addig az új metafora a beszéd lenne, a maga életlen körvonalaival, folytonos változásával, dinamikus kibontakozásával. Neumer Katalin különleges érdeme, hogy megmutatja, ez a töprengés írás és beszéd viszonylagos szerepéről a "belvilág" keletkezésében nem új keletű dolog.

Ami pedig tágabban a nyelv nélküli gondolkodás lehetőségét illeti, izgalmas meglátni, mi minden megfogalmazódott már klasszikusan. Elég talán arra emlékeztetni, hogy maga a "nyelv előtti" kifejezés lehetséges értelmezéseit is világosan látták: az állat, a kisgyermek, a közlési rendszeriben sérült ember jelenik már ekkor is, mint a "prelingvisztikus" lehetséges értelmezése. Valójában a történeti elemzés számos olyan dologra mutat rá, melyek a mai nyelv-gondolkodás viták középponti mozzanatai is. Nem egyszerűen nyelv és gondolkodás önmagában vett kérdéséről van itt szó, hanem a naturalizmus és a konstrukcionizmusok vitájáról. A nyelv előtt gondolkodás lehetőségében való hit többnyire naturalista emberképpel jár együtt, míg ennek tagadása, a hit abban, hogy kategóriáink s kijelentéseink csupán a nyelv és a társadalmi közösség organizáló hatására alakulnak ki egyáltalában, többnyire olyan hit is, amely tagadja az ember naturalista magyarázatának lehetőségét.

Neumer könyvének különösen jó fejezetei a Herderrel foglalkozók. Szakít a romantikus nyelvfilozófus szokásos bemutatásával, aki a népek gondolati mintázatait fedezné fel a nyelvben: Neumernél egy jóval komplexebb filozófust és nevelőt ismerünk meg. Herder igen modern témákat vetít előre. Az egyik igen érdekes, ahogyan Herder megkülönbözteti a történeti keletkezés és az elsajátítás kontextusát a gondolkodás és nyelv viszonyt illetően. A keletkezésben a gondolat (a reprezentáció) vezet, az elsajátításban, amikor már létezik egy rendszer, a jel. Olyan ez, mintha ma egy emergentista keletkezés elméletet kapcsolnánk össze egy konstrukcionista tanuláselmélettel. Nem teljesen idegen ez olyan mai irányzatoktól, mint a kulturalizmussal összekapcsolt konnekcionizmus (Smolensky, 1996).

A Herdert elemző részek mellett meglepő és érdekes, amit Neumer Katalin olvasáskultúrájáról feltárt. Olyan, mintha történeti olvasásszociológiát olvasnánk. Nemektől, foglalkozásoktól, szövegcéloktól függően alakult a klasszikus kor saját ideológiája is, amely hol a dialogikushoz közelítené a megértést olvasás esetén is, hol minél intimebbe tenné az "igazi megértés" érdekében. Ennek is számos visszhangja van mai korunkban. A mai társadalomtudomány számos megújító törekvése közül különösen hangosan azok, amelyek dialógikus megújulásban hisznek (Harré, 1986). Mások viszont éppen a naturális jelekről történő leválás, s a valódi elvonatkoztatás ígéretét keresik a gondolkodás dekontextaulizálódó jellegében. Az olvasásban ennek megfelelően a kontextusfüggetlenedés nagy esélyét látják, mind történetileg, mind nevelésileg.

Neumer Katalin könyve a mai társadalomtudomány számára azt biztosítja és bizonyítja, hogy érdemes szociológiai részletességgel elemezni a klasszikus kor felfogását a gondolkodás, beszéd, nyelv, írás négyszögről. Sok mindent megtudunk ugyanis arról, milyen nagy múltja van hipermodernnek érzett alternatíváinknak. Neumer Katalinnak, a kiváló filológusnak ugyanakkor van egy tanulságos korlátja. Nem tudja ugyanazt az attitűdöt alkalmazni a mai korra, mint amit az évszázadokkal ezelőtti világra alkalmaz, éppen azért nem, mert ez a filozófia és a szaktudományok viszonyának mai kérdéseit érinti. A 17-18. századra Neumer jól látja, hogy azok a szerzők, akikre támaszkodik akkoriban együtt kezelték a nyelv-gondolkodás végső kérdéseit és a nyelvekre, írásrendszerekre s hasonlókra vonatkozó empirikus ismereteket. A mai világra nézve ezek az empirikus mozzanatok elhalványulnak számára: a szaktudomány triviálisként kezelődik. Mondjuk a süketekre, az olvasástanulásra vonatkozó mai adatok elég, ha másodlagos vagy anekdotikus utalásban jelennek meg. Ezt azonban ugyanő nem engedné meg Rousseaura vagy Herderre nézve, hiszen éppen ez könyvének legfőbb újdonsága. A mai episztemikus helyzetre mintha a filozófus mindentudásának attitűdjével élne.